Nos, hosszú várakozás után 2010. február 3. napján hosszú és fáradtságos, Londonon átvezető repülőutam után megérkeztem a hőn áhított kanadai Montréalban (már csak azért is ”Montréal” és nem ”Montreal”, mert hiába a két hivatalos nyelv - mármint az angol és a francia- a francia nyelv kétségtelenül veri az angolt). No’ és ezen a ponton meg is kell említenem a British Airways kitűnő járatát, később úgyis elfelejteném… mosolygós stuartok, kellemesen fűszerezett műanyag ”kaja”, személyenkénti LCD tévé, Michael Bublé album előre betáplálva a kis LCD memóriájába, némi alkohol – ahogyan az jól esik, ama bizonyos rosszalló pillantások nélkül, vagyis amikor szokás szerint már a harmadik vodkanarancsot kéred ki izgalmadban - nah’ és persze az újrahasznosított apró párna és a takaró, ami elengedhetetlen egy 8 órás útnál…
Hatalmas volt az izgalom, amire be kell vallanom őszintén, hogy nem számítottam, és érkezés a Pierre-Elliott Trudeau reptérre. A gép idő előtt leszállt és egy kicsit aggódtam is, hogy ez a későbbiekben problémát fog okozni, mert ugye manapság ki számít arra, hogy egy nemzetközi járat időben érkezik... De még így is szinte elsőként szálltam le a gépről és már-már futólépésben tettem meg a géptől a határőrökig azt a körülbelül 300 métert…pár perc várakozás és körülbelül 4-5 ember után sorra kerültem. Hatalmas irhabundában, két bőrönddel és tagadhatatlan izgalommal az arcomon, mosolyogva előrántottam az útlevelemet és átnyújtottam. A kedvesnek tűnő határőr elvette azt, majd feltett két figyelemre sem méltó kérdést és miközben már éppen az a gondolat suhant át az agyamon, hogy „el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen ment”, becsukta az útlevelem és a maga mögött lévő üveg teremre mutatott, melyen az „EMIGRÁLÓK” szó volt az egyetlen, kicsit sem barátságos felirat…Kicsit csalódottan, de elindultam a nagy üvegterem felé, ahol üvegfalak mögött üvegpultokban ültek még egy kicsit sem kellemesnek mondható emberek…mivel az elsők között érkeztem teljesen egyedül álltam a hatalmas átlátszó teremben, várva, hogy majd valaki robothangon megszólal…és megszólalt.
A nehézkesen guruló bőröndömet cibálva magam után, a vállamon egy hatalmas táskából kandikáló Minnie Mouse egérrel, széles mosollyal és azt hiszem szedett-vedettnek tűnő papírhalmazzal a kezemben, odaérve megpróbáltam a lehető legjobb benyomást kelteni. Tekintve, hogy már itt vagyok talán azt mondhatom, hogy ez sikerült is, de ott ez a legkevésbé sem tűnt így. Kérdést kérdésre halmozva, turkált az életemben: Kihez megyek? Ez rendben van. Hogy hol találkoztunk? Még talán ez is. Mióta ismerem? Nem mindegy? Nah, de az, hogy írjam le a nevét és mit tanul és hogy együtt akarunk e lakni később… Leizzadtam, aggódtam és kezdtem elveszni a kérdések tengerében, amiket valamiféle különös kételkedéssel a hangjában szegezett nekem szép sorjában, sokk szerűen. Igazán kellemetlen volt. Körülbelül 10-15 perc után, kaptam egy pecsétet, avagy megkegyelmezett.
Iszonyatos szívdobogás közepette felkaptam a cuccaimat és elindultam az üvegfal üvegajtaja felé, amiről persze azt se tudtam hol keressem (azt hiszem nem véletlenül keltik azt az érzést a szegény „emigrálóban”, hogy mindent látnak, szó se róla szép munka, pedig nem vagyok egy aggódós típus), csak álltam az üveg előtt és bámultam, amikor is némi várakozás után az megmozdult és hála az égnek „megmenekültem”…
Ettől a perctől kezdve már nem érdekelt igazán semmi sem, csak csomag, emberek, fehér fény, üvegajtó és hol van Ő…hát meglett…Megérkeztem!…
