« Bienvenue à Montréal! » or ”Welcome in Montreal!” avagy „Isten hozott Montreálban!”

« Bienvenue à Montréal! »  or ”Welcome in Montreal!”  avagy „Isten hozott Montreálban!”

2010. március 15., hétfő

Genf es Los Angeles "on time"

Ket nap alatt sikeresen halalra farasztottuk magunkat es lejartuk a labunkat, de az amerikai turank meg csak valojaban most kezdodott…a francia-magyar kulonitmeny New York –i tartozkodasanak valodi oka a kulonitmeny egyes francia tagjainak vegleges hazaterese volt. Ket napos eso, szel es hideg utan, 15 centimerese hoboritotta repterre es viharra ebredtunk. Ismet nagy volt az aggodalom, hogy a hazaterok mikent jutak vissza Genfbe es mi hogyan jutunk el Los Angelesig. Minden elore el volt tervezve gondosan Los Angeles-i erkezesunktol egeszen a Las Vegas-i vegallomasig…auto, hotelek lefoglalva, pontos menetrend, de a ho csak esett es esett, a jaratokat pedig egymas utan toroltek. A jaratokat toroltek, a mi ket gepunk pedig renduletlenul “on time” volt. Igy is maradt, hat a fiatalok elreppentek Europaba mi pedig Los Angeles fele vettuk a legiiranyt.

A varos, amely sosem alszik...

…es hat tenyleg nem. Ez a masodik alkalom, hogy New Yorkban jartam es a nap barmely szakaban tevedtem is Manhattan utcaira, kicsit mindig elkapott az idozavar. Tulajdonkeppen nem sok minden valtozott az elmult 3 evben, legalabbis minden megahtarozo szimbolum maradt a helyen, minden ugyanolyan hatalmas, minden egyes autoval kozlekedo ember (amibol hihetetlen szam leledzik itt) veszelyes rad, kedves, egyszeru gyalogosra, a levego borzalmas, fust gozolog a kanlisokbol, az emberek eszeveszettul rohangalnak, ugy erzed, hogy Manhattan utcait ketlabu egok leptek el porazzal a kezukben, azok vegen kutyakkal vagy aktataskaval, minden sarkon egy picit megcsapja az orrodat valamelyik nemzeti konyha aznapi a la carte menujenek maradeka a hatsoudvarbol es a metrok es buszok mar-mar kovethetetlen kuszasaga az oruletbe kerget… ES MEGIS… A hatalmas felhokarcolok ugy tornyosulnak a fejed fele mint millionyi egigero uvegpaszuly, minden sarkon var valami kulonleges modern epiteszeti rafineria, esetleg valamifele modermuveszetnek mondott kulonleges takolmany, szinte harapni lehet a levegot a magasparatartalomnak koszonhetoen, es zajok, hangok, dallamok tokeletes harmoniajanak szuloanyja itt minden. Nem tagadom, szeretni kell a varost, hogy az ember szeretni tudja Manhattant, de ha igy alakul, akkor soha meg nem szuno szerelem veheti kezdetet. Velem igy esett.
Mindenesetre, cask, hogy kicsit arrol is ertelsulj kedves olvaso, hogy Mi mit tettunk ebben a nagy varosban… Semmit, cask azt amit minden “jo turista” tehet 2 nap alatt… We enjoyed, egyszeruen elveztuk!!! (Az eso meg csak a gyengeket remiszti meg, nem?!)

2010. március 14., vasárnap

Minden ut New Yorkba vezet...

Masnap reggel kisebb “nah mar megint miattam kesunk aggodalom” utan, jott az igazi “orom”: berepedt a szelvedonk… Almos szemekkel szalltam be a tetotol-talpig plasztik Toyota Yarisunkba, hogy tovabb suhanva New York fele 5 oras kocsiban alvas utan teljesen kipihenten megerkezhessek a Nagy Almaba, de nem.  Mindez akkor meg hatalmas es a kis tripunkre anyagilag borzalamasan veszelyes szituacionak tunt egeszen az utolso utani pillanatig, amig haza nem ertunk es ki nem mondtak a boldogito vegosszegeget az autokolcsonzoben. Kesobb hazaterve tettunk egy kis montreali autoszelvedo turat es elgedetten konstataltuk, hogy az autok 50% ugyanettol a problematol szenved, ami nem is csoda. A lehetseges 24 oran beluli hoingadozas es a kulso hideg, belso meleg nem eppen jobartai a meregdraga szelvedoknek…
De akkor mar nem volt mit tenni igy tovabb indultunk (pontosabban elindultunk)  es mikozben feledni probaltuk az emelyito sokkot, szebbnel szebb helyeken jartunk, Cape Codon (mely illik tudni az amerikai homoszexualisok egyik kedvenc nyaralohelye, ne tessen meglepodni ha oda tetszik tevedni), Rhode Islandon es Connecticuton at  vegul megerkeztunk New York allamba. Szo mi szo, a levego ugyanolyan minden allamban, sot az emberek sem tunnek vajmi kulonbozonek, legalabbis itt a keleti parton nem. Itt minden olyan kellemesen amerikasan europaibb.

2010. február 23., kedd

Találka a Salem-i boszorkányokkal és teadélután Bostonban

Egy kicsit bár zavaró, hogy a Salem-i boszorkány hisztéria történetét és hallottjait pénzért eladva igazi amerikai módra színes plakátokkal és plüss csákókkal már-már népszerűsítik, a város ennek ellenére fantasztikus, és elfeledteti a boszorkányos marketinget.

Boston igazi kis Manhattan, a város imádók számos oázisa közül az egyik…nah és persze pénzszag mindenhol, de kedves turista mellékhelyiséget ne keress, mert úgysem találsz…a város telis-tele világhírű kávézók, „fánkozók” és hamburgerezők tömegével, de azok olyan aprók, hogy a WC már nem fért el bennünk, de volt egy olyan sejtésünk, hogy nem is nagyon akarták…
…oh és még egy általános észrevétel: Dounkin Donuts és a Bank of Amerika valamilyen komoly gazdasági kapcsolatban állnak egymással, de ez a teória még a kidolgozásunk alatt áll…

God bless you America!

Igen, kissé különös, de még mielőtt bármit is mondanék, gondolnék Kanadáról, a következő részek az amerikai utazásunkról fognak szólni. Vicces, de a szünet, amikorra a kis kiruccanásunkat terveztük avagy február utolsó hete (és mi még egy picit ezt meghosszabbítjuk, legalább egy héttel) náluk a tavaszi szünet! Hát, nem tudom, hogy ez a kanadai vagy az amerikai kontinens klímájának következménye e, de nálunk tuti nem most van tavasz, sőt tuti, hogy nem másfél méteres hóra ébredünk olyankor…
 

Reggel hatalmas kínszenvedés közepette keltem, mint általában minden reggel az elmúlt 25 évben (ezzel az kedves olvasók közül többen is tisztábban vannak). Reggel 10 helyett délután egykor sikerült elindulni Montréalból és már az első kilométereken elkapott minket a heves aggodalom, hogy a körülbelül 25 kilós csomag mennyire fogja felkelteni a kedves amerikai határőrség figyelmét az autó hátsó ülésén. Hát semennyire! Nem hittünk a szemünknek és a fülünknek amikor 2 perc után már mehettünk is, amerre csak akartunk.

Még több mint 4 órás út állt előttünk, majd Vermont államon át, a Massecushetsi Danvers városába érkeztünk. Régóta vágytam rá, hogy egy tipikus, amerikai filmekben ezerszer látott motelben szálljak meg, és végül ez is megtörtént. (Kicsit toalett szagú, kicsit amcsi, de tökéletes wifi kapcsolattal, ami bármennyire is egyértelműnek tűnne, annyira nem jellemző jelenség Amerikában.) Körülbelül este 7 körül megérkeztünk, bejelentkeztünk és már ültünk is vissza a kocsiba, hogy felfedezzük az állítólagos legrégebbi tengeri kikötőt Amerikában, Gloucestert. Az 1623-ban alapított kisváros, egyszerűen fantasztikus volt. Tiszta, hangulatos és jelentősebb éjszakai élettel büszkélkedhet, mint maga Montréal. Egy olasz étterembe ültünkben vacsorázni 9 óra körül, ami ezen a földrészen kissé késői a vacsorához…A vacsora fenséges volt és végre hozzájutottam egy pohár borhoz is. Fáradtan és igencsak kimerülten, visszakeveredtünk a motelünkbe, a fejünkben már a másnapi, Boston felé vezető utunkkal.

2010. február 17., szerda

Érkezés...

Nos, hosszú várakozás után 2010. február 3. napján hosszú és fáradtságos, Londonon átvezető repülőutam után megérkeztem a hőn áhított kanadai Montréalban (már csak azért is ”Montréal” és nem ”Montreal”, mert hiába a két hivatalos nyelv - mármint az angol és a francia- a francia nyelv kétségtelenül veri az angolt). No’ és ezen a ponton meg is kell említenem a British Airways kitűnő járatát, később úgyis elfelejteném… mosolygós stuartok, kellemesen fűszerezett műanyag ”kaja”, személyenkénti LCD tévé, Michael Bublé album előre betáplálva a kis LCD memóriájába, némi alkohol – ahogyan az jól esik, ama bizonyos rosszalló pillantások nélkül, vagyis amikor szokás szerint már a harmadik vodkanarancsot kéred ki izgalmadban - nah’ és persze az újrahasznosított apró párna és a takaró, ami elengedhetetlen egy 8 órás útnál…

Hatalmas volt az izgalom, amire be kell vallanom őszintén, hogy nem számítottam, és érkezés a Pierre-Elliott Trudeau reptérre. A gép idő előtt leszállt és egy kicsit aggódtam is, hogy ez a későbbiekben problémát fog okozni, mert ugye manapság ki számít arra, hogy egy nemzetközi járat időben érkezik... De még így is szinte elsőként szálltam le a gépről és már-már futólépésben tettem meg a géptől a határőrökig azt a körülbelül 300 métert…pár perc várakozás és körülbelül 4-5 ember után sorra kerültem. Hatalmas irhabundában, két bőrönddel és tagadhatatlan izgalommal az arcomon, mosolyogva előrántottam az útlevelemet és átnyújtottam. A kedvesnek tűnő határőr elvette azt, majd feltett két figyelemre sem méltó kérdést és miközben már éppen az a gondolat suhant át az agyamon, hogy „el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen ment”, becsukta az útlevelem és a maga mögött lévő üveg teremre mutatott, melyen az „EMIGRÁLÓK” szó volt az egyetlen, kicsit sem barátságos felirat…Kicsit csalódottan, de elindultam a nagy üvegterem felé, ahol üvegfalak mögött üvegpultokban ültek még egy kicsit sem kellemesnek mondható emberek…mivel az elsők között érkeztem teljesen egyedül álltam a hatalmas átlátszó teremben, várva, hogy majd valaki robothangon megszólal…és megszólalt. 
A nehézkesen guruló bőröndömet cibálva magam után, a vállamon egy hatalmas táskából kandikáló Minnie Mouse egérrel, széles mosollyal és azt hiszem szedett-vedettnek tűnő papírhalmazzal a kezemben, odaérve megpróbáltam a lehető legjobb benyomást kelteni. Tekintve, hogy már itt vagyok talán azt mondhatom, hogy ez sikerült is, de ott ez a legkevésbé sem tűnt így. Kérdést kérdésre halmozva, turkált az életemben: Kihez megyek? Ez rendben van. Hogy hol találkoztunk? Még talán ez is. Mióta ismerem? Nem mindegy? Nah, de az, hogy írjam le a nevét és mit tanul és hogy együtt akarunk e lakni később… Leizzadtam, aggódtam és kezdtem elveszni a kérdések tengerében, amiket valamiféle különös kételkedéssel a hangjában szegezett nekem szép sorjában, sokk szerűen. Igazán kellemetlen volt. Körülbelül 10-15 perc után, kaptam egy pecsétet, avagy megkegyelmezett. 
Iszonyatos szívdobogás közepette felkaptam a cuccaimat és elindultam az üvegfal üvegajtaja felé, amiről persze azt se tudtam hol keressem (azt hiszem nem véletlenül keltik azt az érzést a szegény „emigrálóban”, hogy mindent látnak, szó se róla szép munka, pedig nem vagyok egy aggódós típus), csak álltam az üveg előtt és bámultam, amikor is némi várakozás után az megmozdult és hála az égnek „megmenekültem”…
 
Ettől a perctől kezdve már nem érdekelt igazán semmi sem, csak csomag, emberek, fehér fény, üvegajtó és hol van Ő…hát meglett…Megérkeztem!…

2010. február 14., vasárnap

« Bienvenue à Montréal! »
or ”Welcome in Montreal!”
avagy „Isten hozott Montrealban!”

Mindenekelőtt kedves Olvasó - ha akarod, ha nem:) - egy kis okosítás arról a helyről, amiről a következőkben „hallani” fogsz…

Montreal Kanada második legnagyobb városa és egyben Québec tartomány legnagyobb városa. Párizs után a második legnagyobb francia nyelvű város a nyugati világban. A városban továbbá jelentős angol nyelvű kisebbség is él.

A város az azonos nevű szigeten található a Szent Lőrinc és az Ottawa folyó torkolatánál.
Magában Montrealban 20 06-ban 1 620 693 fő élt, de a környéken kétszer ennyien. Az agglomeráció 75 szigetből áll, amelyek közül Montreal a legnagyobb. Montreal Québec tartomány déli részén fekszik 275 km-re Québec várostól és 167 km-re Ottawától. Két folyó veszi körül a várost, az Ottawa-folyó és a Szent Lőrinc-folyó. Montreal legmagasabb pontja a Mont Royal domb, ami 233 méter magas. A városi kikötő a Szent Lőrinc-folyón átmenő tengeri út - a Nagy Tavak és az Atlanti óceán között halad - egyik vége (Voie maritime du Saint-Laurent). Montreal szigetén található a Mont Royal hegy három csúccsal.

Montrealban több éghajlati terület jellemzője megfigyelhető, köztük a legjelentősebb a kontinentális éghajlat. Csapadékban bővelkedik: 2,25 méter hó és 900 mm eső esik évente. A statisztikák szerint a nyár nagyon csapadékos, de ugyanakkor ilyenkor süt a legtöbbet a Nap.
A leghidegebb hónap a január, amikor akár -15°C is lehet, mivel nagyon szeles ez a hónap. A legmelegebb hónap a július, 26,3°C is lehet.

A lakosság többsége Európából származik, azon belül is francia, ír, angol és olasz területekről. A négy legnagyobb etnikum 2001-ben a városban: kanadai (több generáción keresztül az országban él) 55,7% (1 885 085 fő), francia 26,6 % (900 485), olasz 6,6 % (224 460 fő) és ír 4,7 % (161 235).

Montrealban több nagyobb templom is található, emiatt a 19. században a 100 tornyú városnak is hívták. A lakosság 84%-a keresztény, azon belül a többség római katolikus.